Magam alatt.
Eltemetve.
Keresztüldöfött mellkassal, lándzsával a szívemben, vért gargalizálva.
Izzó idegekkel, súlyos seblázzal megáldva.
Kell nekem.
Akarom Őt.
Nem akartam elengedni, de muszáj volt, mert menni kell.
Ő ott, én itt.
Nem akartam elengedni, de muszáj volt, mert menni kell.
Ő ott, én itt.
Lázasan kapkodok levegő után.
Kapkodok utána.
Hiányzik.
Messze van.
Mégis olyan közel... itt belül.
Szeretem...
Szükségem volna rá.
De mégsem...
Nincs.
Messze van.
Csak távolról ölel.
Vért köhög fel a gondolat, mikor eszembe jut.
Haldoklom benne.
Lassan, fájdalmasan, de megnyugvással ölelem át azt ami valójában nem lehet az enyém...
Az igazság.
Egy nyugtató ölelés.
A sosemvolt szerető csókja.
A világ fonákja...
Az igazság.
Egy nyugtató ölelés.
A sosemvolt szerető csókja.
A világ fonákja...
Első látásra beleszerettem, annak ellenére, hogy akkor mással jártam. Azóta sem szabadultam, álmaimban, utazás közbeni ábrándozásaimban kísért ez a fiú és néha elvetemült vágyat érzek rá, hogy megszerezzem a szerelmét. Eszembe jutott a bejegyzésedről.
VálaszTörlés