Szétáradok az ereidben, és ahogy lüktet a vér, ver a szív; Én vagyok odabent, ahogy harsány dobogással préselődöm a mellkasod belső falához.
Feltámadva holtamból, mint sötét üreg-szemű, csont-sovány báb, drótok nélkül, ernyedt tagokkal tapadok a húsketreced mellső feléhez, belül, mélyen... hamvába holt főnix-fiókaként.
Lakatokat morzsolok szét fogaimmal, ahogy pempővé aszalom lassan a mitokondriumokat, energiát nyerve magunknak.
Polkát járva széttépem a hipotalamuszodat, dopaminnal mocskolva be a véráramot.
És ahogy a vérnyomásod emelkedik, a pulzusszám az egekbe szöktet minket; kiugrunk mindenestül a holdra, hogy ott titkos légyotton konstatáljuk, miszerint te és én: Egymást álomba ringató morfin-hidroklorid vagyunk!
-Te kellesz. Te kellesz. Te kellesz...
Így leszünk Mi.
Fekete-fehér kép, egy kis film-noir.
Ropogós bakelit-jazz alatt futó, vad románc...
A Múzsa kelti életre az elhalt kreativitást!
A Múzsa tartja életben a meghalni nem akarást!
A Múzsa húz elő a lélek-fuvolából minden egyes hangfoszlányt!
A Múzsa... KELL!
Hisz a Múzsa örök...
...és bármikor képes alkotót varázsolni belőlem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése