Korai kelés és Elegant Innocence.
7 óra (mire ezt megírom, már 8)... Mi rángatott ki az álmok mélységéből?
A nap?
Nem... ma kivételesen nem sütött a szemembe, mert alaposan elfüggönyöztem azt a sávot, ahol az arcomba szokott ragyogni reggel. Talán az autók zaja, de... Mindegy is.
Olvasódom az internet kusza hálózatán, és találtam valamit. Valakit.
Mától ő a Salubri.
Meglepett, hogy hasonlóságot mutat.
Elegant Innocence...
Már a cím is hívogató, neo-gót érzésem támadt tőle.
Kellőképp diverzáns alak vagyok, hogy ilyenekbe beleolvassak, belelássak, ráhangoljam az őrületem, és nekikezdjek értelmezni, sőt, sugározni az alkotó felé a malkavita tébolyt, mely felnyitja a Salubri szemet. A kérdéseire tudok válaszokat. Vannak tapasztalataim, elképzeléseim, a sors könyvébe égetett döntéseim. Már csak az kellene, hogy neki is legyen mindez.
Tapasztaljon!
Éljen át száz csodát, ezer csalódást, és hozzon millió súlyos döntést.
Felelőtlenül, vagy felelősséggel akár. Az mindegy.
Őrületbe burkolózzon, tébolyodjon meg!
Mert a téboly válaszokat ad...
Feltár.
Megmutat.
Kifejleszt.
A mélységekbe bonyolódik, és nemes egyszerűséggel a káoszt segít elfogadni és megérteni, ahelyett hogy mindenáron rendet próbálna tenni...
Válaszokat keres, úgy, hogy közben még több kérdést állít elő.
Mert kérdezni kell!
Mindenáron...
Főleg ha valaki a helyes utat keresi.
Nagyon el van tévedve; nincs helyes út!
Csak utak vannak, sok-sok milliárd út, amelyek mindegyike járható.
Nem helyes utat kell találni, hanem hozzánk illőt.
Kényelmeset, kellemeset, barátságosat, és kellőképp rögöset, hogy el ne aludjunk rajta.
Igazam van, Laothira kedvesem?
Sóhajom szálljon feléd, lelkem sötét rózsája. Miért mentél el? Miért menesztettelek akkor, ifjú korunkban, elmúlt életünkben? Döntést hoztam, súlyos, nehéz döntést.
I was confused...
Eltűntél, árnyalak módjára suhantál tova akkor. És én némán figyeltem csak. Meg akartalak óvni önmagamtól, meg akartam óvni magunkat a kínos, zavaros, semmibe vesző pillanatoktól. Csak Én akartam lenni, hogy te Te lehess. Féltem tőled, féltem tőlünk... De aztán a sors újra összekotort minket, mint egy kupac száraz falevelet. Újra fellángolt minden, elemi erő támadt, mágnesesség, gravitáció, gyorsulva egymásba zuhanás! Te, és Én...
De sajnos soha többé nem Mi.
Te találtál egy díszhuszárt, aki mellett jól mutatsz fekete rózsaként. Én találtam magányt, fájdalmat, kínzó emlékeket, sebeket és hegeket, amik nem gyógyulnak. Megtaláltam, amiben mindig is tündökölhettem; Malkavita lettem. Boldogságom bölcsességre váltottam.
S bizony jól mutatok belül törött tükörrel, mai napig. Nekem ez a döntésem, a választásom, az utam. Sokszor mások választották, de magamévá tettem végül döntésük hibáit. Egy kis festék, tapéta, ide egy polc, amoda egy régi váza; kipofoztam ezt a sötét üreget ami a szívem helyén maradt, hogy otthonos legyen. Csodásan abszurd, szürreális, beteg! Így váltam bölccsé, és belülről otthonossá.
Fekete rózsám, te sosem fogod már belakni ezt, igaz?
Hiába tartom fent számodra a helyet...
A szerelem szikesre száradt, alvó vámpírteteme nem kortyol vért többé, hogy felkeljen ezer évekig tartó álmából... és talán ez így van rendjén.
Ez a Múlt! Réges-rég konzervált jelenem.
Már csak emlék, tükör-törés, szilánk-halmaz; szép méretes kupac. Laothira, a Fekete Rózsa; az egyetlen szerelem, ami mai napig barátság (és mai napig szerelem)...
Rá kell jönnöm lassan, hogy több az emlékem mint gondoltam. Sokkal több a múltam, mint a jelenem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése