Mese a túlvilágról, avagy: Nem lesz jobb!

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csillaghajó. A keleti égen érkezett meg Sequoria-3 bolygójára, hogy az ott állomásozó, lőállásaikba szorult hadtesteknek reményt hozzon. De a remény már rég odaveszett a végeláthatatlan harc mezején. Az árkokkal és kráterekkel tarkított felszínt bombázók ezreinek millió tonnányi rakománya, és szüntelenül záporzó tüzérségi tűz szaggatta darabokra. Tépett zászlók lobogtak megannyi tűzfészek és hadállás fölött, holott már rég, tán évek óta kipusztult belőlük a katonai személyzet. A káosz eme tökéletes forgatagában, a halál gigászi oltárán, a végeláthatatlan harc mezején csak egyetlen pont volt, mely még stabilan tartotta magát. Egy betonkocka a semmi közepén, melynek vastag falaiból ugyan méteres darabokat forgácsolt le a tüzérségi tűz és a bombák, de az időnként felszálló hőfüstből tudni lehetett, hogy élnek még emberek valahol a mélyén. Ez volt a 22-es bunker, melynek egyetlen túlélője maradt csupán. Hogy a csillaghajó a felmentésére érkezett-e, vagy ellene, azt Ő maga sem tudhatta. Mivel elméje már évekkel ezelőtt megbomlott, a tisztánlátására akkor sem lehetett volna számítani, ha nem tömi magát a bunker hidropónikus kertjében termesztett bódító növények kivonataival és füstjével. De nem hibáztathatjuk ezért, hisz szüksége volt rá. Fantomfájás kínozta napról-napra, foszlányokra szakadt lábában még mindig ott érezte az akna repeszeit, melynek ironikus módon életét köszönhette. Ha nem szakad le a lába, nem vezénylik a bunkerbe, hogy onnan vegyen részt a sereg drone hadtestének vezérlésében. Pöfékelt hát, lőtte magát, és várta az elmúlást, mert ahhoz bizony gyáva volt, hogy önkeze által vessen véget életének. Reménykedve várta a bombázókat, hátha valamelyik betalál egy bunkerrombolóval, de a várt vég nem érkezett el soha. Egy idő után a bombázók egyre délebbre kezdték szórni rakományukat, majd egyre kevesebben és ritkábban érkeztek, végül pedig egy sem jött többé. A tüzérségi tűz záporozása is enyhült néhány hónap után, de a távolban mind a mai napig hallani lehet a dübörgését. Ugyan úgy lőnek, csak már máshol csapódnak be a lövedékek. Mikor először eszébe jutott, hogy a front tovább vonult, és őt hátra hagyták, egyszerre érzett dühöt és megkönnyebbülést, csalódottságot és boldogságot. Nem tudta elképzelni, hogyan lehet ez, és legjózanabb pillanatában sem tudta volna megsaccolni, hogy az ellenséges vonalak mögött, vagy előtt rekedt-e. Nehezére esett fél lábbal, egy rozsdás vascsövön támaszkodva közlekedni, de mindent megtett, hogy a külső szenzorokat működésre bírja. Mikor megbizonyosodott róla, hogy odafönt semmi mozgás, elindult, hogy kinyissa A bunker hatalmas fém ajtaját, és kimásszon a felszínre. De aztán a keze megdermedt a nyitógombon. Mi van, ha az ellenség vonalai mögött rekedt? De ha nem, akkor is hová mehetne ebben a porig rombolt pusztaságban? Mi van, ha megtalálja az övéit, majd újra kivezénylik abba a korábban kint tomboló pokolba, ahol a lábát is elvesztette? Gyáva volt ölni, gyáva volt halni, de gyáva volt élni is.

Visszalépett.

Ezen a bolygón nincs számára más hely, nincs számára megnyugvás, csak itt, a 22-es bunker mélyén, egyedül. Itt egyszerre van biztonságban mindenki mástól, és önmagától is. A mesterséges kertek ellátják mindennel, neki nincs más dolga, csak lélegezni, enni, inni, szarni, hugyozni, néha megszerelni ezt-azt ami elromlik, na meg maszturbálni a koszos, olajfoltos, 20 évvel ezelőtti pucér csajos naptárakra. A bunker monoton kattogása immár nem csak a betonfolyosókon hallatszódott, de a fejében is. "Tik-tak, elszaladt, az óra körbe jár..." - Dúdolta magában, mikor a légteret figyelő radar vörös villogással jelezni kezdte a csillaghajó érkeztét. Percekig csak meredt a jelzésre, majd bambán előre dőlt székében, és megkocogtatta a lámpát. Igazi volt, nem csak a füst okozta bódulat káprázata. És nem csak a lámpa villogását látta, de a földben érezte a remegést, amit a légkörbe való belépésével a hatalmas hajótest generált. És ekkor kialudtak a fények. A csillaghajó tompa puffanással ért földet, gigászi talpaival meggyűrve a milliók vérével átitatott földfelszínt. A 22-es bunker egyetlen túlélője leesett székéről, ahogy végigsöpört az építményen a lökéshullám. „Hagyd el a reményt!” - Suttogott egy hang a hirtelen támadt sötétségből. „Látod, megint betéptél...” - Riadtan húzta össze magát a jéghideg, nyirkos betonpadlón. „Van itt valaki?” - De nem jött válasz. A vészfények pedig pár súlyos, félelemmel és kíváncsisággal teli pillanat múltán bekapcsoltak. Kába agyán átfutott a tönkrement generátorok rémképe, az energia híján pusztuló mesterséges kert, és önmaga csontsovány, éhező, haldokló víziója. Éhen halni a legrosszabb vég. Ezt semmiképp sem akarta. Inkább az ellenséges zárótűz, vagy a bombák. Aztán bekattant az agyába: fel kell mennie a felszínre. A csillaghajó majd elviszi innen. Akár túlélőként, akár hadifogolyként távozik erről a rémes helyről, számára mindegy. Nem lesz jobb, nem lesz rosszabb. Szenvedése sem lesz rövidebb, vagy hosszabb. Az idő már rég elmosódott számára, mindegy volt, csak legyen vége, akárhogy. Mielőtt a bunker ajtajához sietett volna, hogy utat nyisson magának, újabb remegés rázta meg a földet. Valakik kívülről kezdeményezték az ajtó felnyitását. Elvették tőle a választás lehetőségét. Nincs többé menedéke a gyávaságban, nincs többé hova hátrálni. Mikor felnyílt a menedék ajtaja, páncélos, védőruhás katonák özönlöttek be rajta. Elkezdték átkutatni sorra a szinteket, megtalálták a rég tönkre ment generátort, a kiszáradt hidropónikus kerteket, rengeteg port, hamut, és megkövült emberi ürüléket. De nem találtak senki élő embert, csak egyetlen csontvázat egy székben ülve. Leszakadt lábának combján egy rozsdás vízipipát pihentetett. Az egyik katona megbökdöste puskacsövével a koponyáját, mely leesett, és szilánkokra tört a földön.
Mindez csak homályos, kába, érthetetlen, szürreális látomásnak tűnt számára a túlvilágról... VÉGE!