Senki nincs égen s földön, kit így szeretnék, mint most Őt.
Ennek örömére írok valamit, aminek talán tartalma is van...
Mit is mondhatnék, nos… Sokat
gondolkodtam már rajta, hogy hol ronthattam el a cirkuszi
pályafutásom. Talán szerelmi bánat tette, talán a
létbizonytalanság. Vagy mindkettő közre játszott. Mindenesetre
fiatal kamaszfiúként, mikor az Eötvös kompániához csatlakoztam,
még hittem abban, hogy egy nap ott fogok állni a porondon, és az
egész közönség engem éljenez. Mindig is csodáltam a trapézon
csavargókat, tiszteltem az oroszlánszelídítőket, és imádtam a
bohócok előadásait. És ha hiszed, ha nem, én magam nem voltam
több már akkor sem, mint egy rút rémség, egy furcsaság, amit a
közönség tátott szájjal bámul, mert parányi agya nem képes
felfogni, hogy amit lát, az létezhet. Szörnyszülött -mondták
rám- én persze nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy amíg ők
tökéletesek és gyönyörűek hozzám képest, belülről úgy
rohadnak, mint az egy hete napon aszalódó oroszláneledel. Mindig
is jobbnak éreztem magam; míg a sok bunkó kiskölyök nyálát
csorgatva bámulta a bohócok előadását, én a porond mögött
Nieche-t olvastam, Csehov-ot és Asimov-ot; csodás Balzac művek és
Brecht irományok fordultak meg kezeim közt. Mert hát mi végre
adott az isten észt az embernek, ha nem azért, hogy megtöltse azt
tudással? Elmondhatom hát, csodásak voltak azok a fiatal évek...
Egy rövidke gondolat a fekete cilinder
alól, mely újra és újra előjön:
Tompa-koppan a pálca, midőn lehull
az álca
Melyet, tán léha teste feste oda
Oh, biz a lét kaloda…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése