Álmodtam valamit az éjjel. Szuperhős voltam erő, gyorsaság, vagy bármilyen képesség nélkül. Volt egy csapatom, igazi szuperhősökkel, nagyszájú, ízig-vérig szuper csajokkal és csávókkal. Üldöztük a bűnt. Míg ők sorra verték agyon a nagy gonoszok csatlósait, és nyomultunk befelé az ellenség bázisára, nekem a tököm tele lett az arrogáns dumáikkal, meg a folyamatos sztereotip hősködésükkel. Ezért mielőtt elértük volna a fő-fő-fő gonoszt, én fogtam magam, és zsebbre tett kézzel elkezdtem visszafelé menni. Ez mit eredményezett? A hatalmas épületben összefutottam a főgonosz unatkozó nőjével, aki bitang jó bige volt, és kapva kapott az alkalmon, hogy végre nem csak egy agyatlan csatlós van a házban az impotens górén kívül. Elkapta a grabancom, és berángatott a hálószobájába, hogy döngessem meg. Naná hogy kaptam az alkalmon, és megadtam neki amit kell! Aztán persze folytattam utam, és távoztam.
A főgonoszt legyőzték, és börtönbe került. Azóta is folyamatosan rázza a rácsot, üvöltözik, és átkozódik.
Azt üvöltözi, hogy "Ti mocskos férgek, megfizettek még azért hogy ide juttattatok!" ?
Nem.
Az üvölti, hogy: "Te rohadék, megdugtad a feleségemet, ezért megfizetsz, csak jussak ki innen!"
Nos, ez az álom végképp ráébresztett, hogy hétköznapi hősök igenis léteznek, és én egy vagyok közülük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése