A mindenható pandaisten balladája

Egy nap a Valhallába jutok. Harc közben esek el, és harc közben állok fel, hogy bekössem azt a kurva cipőfűzőmet, amiben felbuktam. Bosszút állok minden egyes sérelemért, ami szeretteimet érte, és halálos vágást ejtek azokon, akik utamba állnak. Gyilkos leszek, vérfaló, átkozott hegylakó, örökéltű vadász.

Minden élőt kipusztítok ezen a mocskos, züllött, retardált bolygón. 

Csakis a pandákat hagyom életben. 

De azok közül is csak egyet. 

Ezt a pandát pedig a galaxis minden szegletébe magammal viszem, hogy lássa, mennyi minden van azon túl, amit most látunk. Mennyi csillag, és galaxis kering a végtelen sötétségben, a ragadós masszaként rájuk boruló, mindent elnyelő üres, visszhangos semmiben. Ennek az egy pandának adom a világot, és benne minden csodát, amit ember elképzelni képtelen. 

Istencsászárrá teszem! 

A világmindenség urává avatom... 

Hisz a pandák játékosak, és jól eljátszadoznának a mindenható erővel. Az egyetlen panda labdázhatna a bolygókkal, és megrágcsálhatná az aszteroidákat. Szinte látom a szemeim előtt, ahogy álmatagon elheveredik, és egy csillagködön ringatózva rólunk álmodik, emberekről, akik oly mohón pusztítottunk ki mindent, amire csak rátehettük kapzsi ötujjú mancsunkat. 

Ó, Mindenható panda. 

A mindenség pajkos őre. 

De milyen őr az, amelyik alszik őrségben? Álmos. Többnyire. De én így is nagyon szeretem. Olyan aranyosak ezek a pandák. Nekem is kell egy panda. Olyan cuki, hogy belehalooooooook!

I hate to be in friendzone...

Balladát fogok írni...