Mint most is.
Furcsa, kavargó árny a tudat mélyén, a látómező peremén.
Ott lebeg, kísértetként...
Várok, hátha bekúszik a képbe, a fókuszpontba áll, és elkezdi befúrni magát a pupillámon át, mint fotonok halmaza.
De nem teszi, hisz csak egy kísértet.
Egy árny.
Skizofrénia!
A legkedvesebb skizofréniám...
Elzavartam, mert el kellett zavarnom. Nincs tovább. Vége.
Meghalt a kapcsolat a jobb és a bal agyfélteke közt.
Kihunytak a lidércfények!
Különvált a két agyfél.
Az egyik itt, a másik ott.
Már nem hallom a skizofréniám hangját.
Csendes, éji rém lett belőle, kísértet, illúzió, fantazmagória...
Vallom amit eddig is:
csak azon erősek maradhatnak meg, akik képesek döntést hozni amikor kell, és a saját kezükbe venni a sorsukat. Mindenki más az enyészet bábja.
Adjátok fel!
A skizofrénia csak egy báb!
Délibáb...
Sohasem volt régi szerető...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése