Hideg járja át a testem...
Törött szilánkok közt lépkedem, vérrel pecsételve a földet, amerre járok. Nem sietek.
Halott értelem lakozik ott, hol az árny vetül takarómra. Szentül hitt tévedések fakó bőrű özvegye borul gyászba emitt, hogy amott az egész, mint félszeg gyermek, érezze csontos kezének simogatását. Vagy tán csak sosem volt reményét siratja? Hideg járja át. Fázik talán Ő is. Szilánkokká rendeződik minden kibuggyanó szava, hömpölygő árját gyémánt ragyogássá változtatva. Szeretetével halmozza el az élettelent, tárgyak rengetegét imádja, élteti. Önnön mellébe vájja a kést, hogy az övé maradhasson, s el ne vegye tőle senki. Csakis a félelme tapintható az éteri ködben: Teste rég az enyészeté, már csak az emléke maradt, melyben utolsó mementóként zeng éneke hét határban, messzi földön, túl a bérceken. Fázom belül. Fagy égeti át agyam tekervényeit.
Hideg járja át az elmém...
